Csehül állunk
Jönnek a csehszlovákok! Jönnek a csehszlovákok! – üvöltötte kétségbeesetten a mikrofonba negyvenegy esztendeje Szepesi György, amikor a marseille-i világbajnoki pótselejtezőn Vesely, Adamec, Kvasnák és a többiek átgázoltak a Mészöly, Bene, Farkas fémjelezte magyar labdarúgó-válogatotton. Tizenhét éve már nem kell hasonló inváziótól tartani, a maiak már nem is igen értik a klasszikussá vált kiáltozást. Nem mellesleg a két utódtól annyira már nem is kellett tartani, no jó, hokiban és fociban előttünk járnak, ám a többi csapatsportban felénk billent a mérleg, pólósaink és kézilabdásaink eredményeit pedig már-már nyálcsorgatva irigyelhették. Jöttek a csehek és a szlovákok, s az esetek többségében lógó orral távoztak. Hogy aztán a hétvégén alig huszonnégy óra alatt előbbiek romba döntsék az idei év első negyedének magyar sportreményeit.
Előbb férfi kézilabdásaink tapasztalták meg, hogy egy fecske is csinálhat nyarat, hiszen a kontinensbajnokságon a megbízható iparosok mellett egyetlen nemzetközi klasszist felvonultató cseh csapat minden különösebb nehézség nélkül rombolta le nemcsak Eb-álmainkat, de – elég egy kicsit pechesebb sorsolás – lehet, hogy a három év múlva esedékes olimpiai szereplés is elúszik ezen a zakón. Futsalosaink pedig négygólos előnyt, egy agyonnyert mérkőzést sirathatnak, melyen a rivális a padló alól feltápászkodva, a nekik továbbjutást, nekünk kiesést jelentő gólt kevesebb mint fél perccel a vége előtt megszerezve csendesítettek el többezer magyar szurkolót.
Betudnánk a turáni átoknak a két zakót, ha egyedi esetekről lenne szó, ám az elmúlt évtizedben ez már a sokadik ilyen pofonnak bizonyult. Hiába a nagy fogadkozások, a férfi pólósokon kívül mindig minden magyar csapat elbukott a nagy lehetőség kapujában. Jelentős előnyről elbukott olimpiai és világbajnoki címek, utolsó pillanatban kapott gólokon elúszó továbbjutások, a sorsdöntő összecsapásokon látványos összezuhanások – a vízilabdán kívül csak a hokisok tudtak dacolni a fizikai és lelki tényezőkkel. A többiek viszont… Nagyarányú vezetések esetén sikerült mindig elhinni, hogy zsebben van a meccs, méretes hátrányban pedig nincs nálunk hitetlenebb válogatott. Eddig csak a németek és az amerikaiak sajátosságának tulajdonítottuk az utolsó pillanatig küzdést, a soha ne add fel-elvet, mára kiderül, a profi sportágak alapkelléke az efféle mentalitás. Mely ugyanúgy egy csapat felkészültségét jellemzi, mint a fizikum, a technikai repertoár vagy az egyéni talentum. Eddig mindig sikerült megtalálni a bűnöst, legyen az játékvezető, talaj, időpont, éghajlat, ha egyik sem működött, ráfogtuk a csillagzatra. Most már illene elfelejteni a magyarázkodást, a hiba a mi készülékünkben van: a profi külső amatőr belőst takar…
