Levesem porból
Az egészről a bátyám tehet, hogy most múlik, azaz inkább hétfőn, de akkor is ideje van a búcsúnak. Szevasztok, köszi a dalokat, egy szál pont elég. Pécsi.
Hazahozta az én testvérem a lakásba, kazettán másolva, aztán meg cédén, amivel a műszaki egyetemisták fertőzték meg, s persze valószínűleg igazodásféleképpen, de hallgatta, nyűtte és hozta a kilencvenes évek derekán, s én csak pislogtam, mint a kocsonyában a béka. Megkaptam ezt az akkor elnevezett alternatív zenekart, s bezártam magamba, de úgy, hogy ki nem engedem már.
Jártam kockás ingben, koptattam a tornacipőket és természetesen az első dallam, amit lejátszottam a gitáron, az húsba vágott a rézhúrral, megrágott, kiköpött és hidat vert közénk.
Később pont Jancsó tolta le az agyamat, éppenséggel egy pécsi filmklubban - s ott, akkor megint feltűntek nekem, hogy velünk változnak. Keresik az értéket, s mértékre váltják a szót, ha zenésen esik a vers a fülre.
S amikor a legeslegnagyobb együtthatóval egyezkedni lettem kénytelen, beborozva fogadtam meg a Tettye kőkeresztjénél, hogy ha egyszer összebogozom életem valakivel a színe előtt, mindenképpen ott, Krisztus lábánál fogom rávenni a masnira a kiválasztottat. Mert bár a Sziget 1999-es nagyszínpadi koncertjén is rengeteg volt minden, a Tettyén annál is több volt a fény, meg a hang, legalábbis a jóféle villányik ezt súgták nekem Lovasival egyetemben.
Azon már csak nevettem, hogy a negyvenes nihilisták, akikből politikusok lettek, nem mertek elmenni szó nélkül a művészet mellett, de jó volt látni - már egy összebogozott életben, hogyan tud tisztelegni másoknak ez a zenekar, ez az énekes basszgitáros a Lecsóval, a Csíkkel, meg a satöbbivel.
Kiscsillagom, siratom a pécsi szálat, de talán így álltatok össze végre egy képpé, s van is rajta minden, ágy, asztal, meg tévé. Kékje a spektrumom, utána eldugom, s ha eszembe jut, mindezt előveszem! Kösz!
