Heckness, avagy a balatoni fejetlenség
Nesze neked, Magyarország! Alighogy a kontinens tekintélyes része csillagnak született Wolf Katink faktorain verte el a port vélt vagy valós ellenérzései miatt, egy a Balatonban lubickoló, fej nélküli, panírozott hekket ábrázoló videót méltat a művészvilág . Mert hogy a Moholy-Nagy Egyetem hazánkban élő külföldieknek szóló pályázatán tarolt a Heckness című videó, mint a művészetnek a Ki a magyar? Mi a magyar? kérdésekre adott, vizuális válasza. Hát magyar az, aki fej nélküli panírozott hekket zabál, zabáltat tonnaszám és emel már-már balatoni szimbólum rangra körüllengetvén azt a fáradt olaj hamisítatlanul balatoni illatával, fej nélkül, panírozva. Az alkotó zseniális humorának értékéből az sem von le fikarcnyit sem, ha vitorlázó, tudvalévő ugyanis, hogy - vélhetően a balatoni gaszronómia eme vadhajtására utalva - köreikben szokás azt mondani: „a hekk minden olyan hal neve, amelyiknek nincs feje”.
Azt már Podmaniczky Szilárd, Balatonboglár jeles írója mondta korábbi kérdésünkre, hogy „az irónia a túléléshez kell Magyarországon” , s kétségtelen, olykor én, prosztó is séróból nyúlnék ehhez a meglepően hatékony mentőövhöz. Külföldieknek szóló pályázatról lévén szó, most úgy tűnik: jaj nekünk, ha határainkon kívülről is kiszagolják ezt a termékeny talajt, amire nálunk a művészvénából ki-kibuggyanó cseppek hullanak.
Mert hogy valaki ennyire tökéletesen tudja megfogni azt, hogy a baromarcú magyarjának tengeréhez távoli országból hozzák a sütnivalót dögivel, az valami leírhatatlanul gyönyörűséges. Őshonos üvegtigrisek népe, te, aki mersz nagyot álmodni, fityiszt mutatni a fejlett világnak, magad alatt tudni a földkerekség energetikai középpontját, világtörténelmet, s mindent, ami legősibb, legszebb, legmagyarabb! Légy oly szíves, oszt’ lógasd má’ bele a kezeidet a bilibe, ha már a külföld ennyiszer mondja. Mert ki a külföld? Külföld az, aki kívül van, ergo nem belül, azaz nem elfogult, nem érdekvezérelt. Nincsen rajta szemellenző, hanem csak úgy rád néz, aztán lát.
Van a rossz vicc a pokol kondérjairól, ahol a magyarok üstje mellé nem kell őr, mert aki ki akar mászni, azt a többiek úgyis visszahúzzák. Én lennék a visszahúzó? Kétlem. Nem másért, hanem mert úgy érzem: az önbizalom, meg az önértékelés nem szinonimák. S ha belegondolunk, hogy esetleg épp ezt a kettőt keverjük össze, akkor már érthető is az OECD-felmérés, melyből a közelmúltban ugyancsak a fél világ számára kiderült: a magyarok tán a létező legboldogtalanabb nép széles e világon.
Elégedetlenek, „savanyújóskák” - ahogy az egyik hírportál fogalmaz, minden rossz nekik és ebbe jó korán bele is halnak. Ja kérem, hát ha a világ mindenkire fityiszt mutató középpontjaként szeretnénk boldogok lenni, annak borítékolható a végkifejlete. De nem jósolnék én vészt, mert azt is tudjuk: átlagon felüli az öngyilkoló hajlamunk. Nem venném a szívemre, ha valaki fejest ugrana a panírozott hekkek közé.
