Azt már Podmaniczky Szilárd, Balatonboglár jeles írója mondta korábbi kérdésünkre, hogy „az irónia a túléléshez kell Magyarországon” , s kétségtelen, olykor én, prosztó is séróból nyúlnék ehhez a meglepően hatékony mentőövhöz. Külföldieknek szóló pályázatról lévén szó, most úgy tűnik: jaj nekünk, ha határainkon kívülről is kiszagolják ezt a termékeny talajt, amire nálunk a művészvénából ki-kibuggyanó cseppek hullanak.

Mert hogy valaki ennyire tökéletesen tudja megfogni azt, hogy a baromarcú magyarjának tengeréhez távoli országból hozzák a sütnivalót dögivel, az valami leírhatatlanul gyönyörűséges. Őshonos üvegtigrisek népe, te, aki mersz nagyot álmodni, fityiszt mutatni a fejlett világnak, magad alatt tudni a földkerekség energetikai középpontját, világtörténelmet, s mindent, ami legősibb, legszebb, legmagyarabb! Légy oly szíves, oszt’ lógasd má’ bele a kezeidet a bilibe, ha már a külföld ennyiszer mondja. Mert ki a külföld? Külföld az, aki kívül van, ergo nem belül, azaz nem elfogult, nem érdekvezérelt. Nincsen rajta szemellenző, hanem csak úgy rád néz, aztán lát.

Van a rossz vicc a pokol kondérjairól, ahol a magyarok üstje mellé nem kell őr, mert aki ki akar mászni, azt a többiek úgyis visszahúzzák. Én lennék a visszahúzó? Kétlem. Nem másért, hanem mert úgy érzem: az önbizalom, meg az önértékelés nem szinonimák. S ha belegondolunk, hogy esetleg épp ezt a kettőt keverjük össze, akkor már érthető is az OECD-felmérés, melyből a közelmúltban ugyancsak a fél világ számára kiderült: a magyarok tán a létező legboldogtalanabb nép széles e világon.

Elégedetlenek, „savanyújóskák” - ahogy az egyik hírportál fogalmaz, minden rossz nekik és ebbe jó korán bele is halnak. Ja kérem, hát ha a világ mindenkire fityiszt mutató középpontjaként szeretnénk boldogok lenni, annak borítékolható a végkifejlete. De nem jósolnék én vészt, mert azt is tudjuk: átlagon felüli az öngyilkoló hajlamunk. Nem venném a szívemre, ha valaki fejest ugrana a panírozott hekkek közé.

Vízeresztésnél 167, száraz meder esetén 100-120 millió forint kellene a rekonstrukcióra a szakvélemény alapján. Nem csak hozzászóló olvasóink, maga Balázs Árpád siófoki polgármester sem érti, mivégre e százmilliók a munkára, amikor sorra jelentkeznek nála az ajánlkozók, akik állítólag öt-tízmillióból is meg tudnák oldani.

A polgármester és a vízügyesek, úgy tudni, a jövő héten majd megbeszélik a megbeszélni valókat, a város ettől még szintúgy ott van, ahol a part szakad. Két és félmilliót nyert a Sió-rézsű fölött futó kerékpárút helyreállítására, ám ehhez nem láthat hozzá, csak ha rendbe teszik a csatorna mederfalát. Róka fogta Sió-csuka. Adhatja vissza Siófok a két és félmilliót, aztán majd újra megpályázhatja.

Már ha lesznek szabad források egyszer az államnál, a vízügynél arra, hogy ne szakadjon tovább a part. Ha lesznek. Kérdhetnénk, hogy mikor ha most se, a nagy nyugdíjkassza-államosítás után? Hát ezt nem avégre kebelezték be, hogy itt legyen végre a beígért tejjel-mézzen folyó Kánaán?
Mi jöhet még, nem tudom. Olyan, mint egy rémálom. Pedig ez már a 21. század.

Négy évvel ezelőtti, kétezer forintnyi, most felfedezett tartozás miatt fenyegetnek egy ságvári lakost azzal, hogy korlátozzák a vizét, egy siófoki fogyasztónak (persze nyilván nem csak neki) meg azt írták: fizesse ki a felszólító levél 650 forintos költségét, mert ha nem teszi, azzal a vízmű működését veszélyezteti.

Léhmann ügyvéd legújabb iratában arról értekezik: hiába a felfedezett milliárdos pazarlás, hiába tudnák ennyivel csökkenteni a cég működési költségét, a vízdíj ennek ellenére nem csökken, sőt, emelkedik, ahogyan azt már a fogyasztók megszokhatták.

Tudják, Léhmann az az ügyvéd, aki már évekkel ezelőtt „kiszúrta” a DRV ügyeit és addig járt a hatóságok nyakára, míg a sokadik feljelentés-visszadobás után egyszer csak az egyiket befogadták, abból lett a nyomozás, abból meg a vezérigazgató-váltás után az átvilágítás, és az azóta már több szálon futó rendőrségi eljárás. Jó-jó, mintha lett volna e mögött némi politikai hátszél is: a kormányváltás után, ahogy lecserélték az előző, állítólag „SZDSZ-hű” cégvezetést (Winkler Tamás, az új vezér ugye előzőleg a pécsi vízműszékház-foglalás nyomán lett ismert), rögtön elrendelték a nyomozást is a DRV előző vezetésének ügyeivel kapcsolatosan. De hátszél ide vagy oda, találtak is hétszázmillió forintnyi pazarlást, menesztették az igazgatóságot és a pénzszórásban ludasakat, s azt ígérték, ezen túl „fogyasztóbarátok” lesznek, meg „költséghatékonyak”.

Az ezekkel az intézkedésekkel kivívott jó renomét azonban egy szolgáltató könnyen el tudja játszani. Ezt kockáztatják most, nem elsősorban az a tét, hogy Léhmann doktor összehúzza-e a szemöldökét vagy sem. De persze az se elhanyagolható mint látjuk, csak kedvező szél fújjon hozzá.

A DRV megsegítésére meg, ha valóban azokon a 650 forintokon múlik, majd szervezünk gyűjtést a barátaik (a fogyasztók) körében.

Soha nem gondoltam volna, hogy még egyszer zavarba lehet hozni, mint koncertközönség. Megfordultam pár fesztiválon és koncerten, még nem is ebben az évezredben – s bár ez még önmagában nem nagy teljesítmény, de bátran állíthatom: ilyen mocskos szemétkedésben soha nem volt még részem, mint a Quimby kaposvári aktualitásán.

Nem vagyok ehhez hozzászokva. A helyszín kétségtelenül akusztikailag már rombolta a zenét, de koncertre az élményért jár az ember, s a népsűrűséggel sem volt baj, csak mikor a szeretett újlemezes banda elért a második dalhoz.

Addig lejátszottuk a tinikkel, a ki a magasabb és ki ért előbb ide játékot egy kis „ne cigizzél már a pofámba, ha más sem teszi”-vel szaporítva, de ebben nem volt a szokásosnál nagyobb konfliktus. Azt azóta sem tudjuk, miért vannak meglepődve néhányan, ha nem mindenki hagyja magát krumplis zsákként tovalökni csupán megszokásból, csak azért mert felöntöttünk a garatra, még valahol otthon, vagy egy selejtes házibuliban a szupermarketes sörtől taplóvá részegültünk feszt.

S ekkor következett be a felfoghatatlan: egy 16-17 éves donna nemes egyszerűséggel szétválasztott attól, akivel szórakozni érkeztem, rombolva így koncertélvezés utolsó cseppjét is, majd mikor megkértem: menjen már arrébb, pogózni kezdett, vállamba ugorva combszerű felkarját iparosként düllesztve. Sajnos verbálisan hangban és mondanivalóban is követnem kellett a punk társastánc előírásait, de nem értett meg. Egy nőt már csak nem rúg fel az ember, még ha az ember súlycsoportja lejjebb kerül, akkor sem….
A győzködés ellenére maradt, két szám örökzöld után talált egy másik balekot, akinek belemászhatott az estéjébe.

S a levegőtlenségben bekövetkezett a várható: egy hölgyet ájultan szedtünk fel a padlóról. A kifelé sietséget hátráltatta, hogy aki belekapaszkodott helyébe a zsúfolt nézőtéren, nehezen nyílt meg emberbarátilag a félre irányt biztosítva. Azért kijutottunk valahogy. S a bajból nem lett tragédia.
Csak az volt a furcsa, hogy a biztonságiaktól valaki beszólt odakint, hogy menjünk már be a kijárat elől. Nem értettem, s csak otthon jöttem rá, amikor a jegyet újraböngésztem otthon: egyszeri belépést kaptunk a jogviszonyban, s ez alól az életmentés sem kivétel…

Valami baj van ezzel az országgal – súgta oda valaki a fülembe, míg békében az álmai felé araszolt. S kénytelen voltam egyetérteni vele. Kórtünet.
A bólogatás közben megszámoltam a maradék lét a kapuban, hogy kicsit még gyűlöletmentesíthessem a bestém, s elűzzem a keselyűket fejemből. Ha már kicsi ország fölül úgy sem sikerül…

Amúgy nem féltünk, sem december 21. hajnala után, sem januárban vagy februárban, ahogyan előtte sem, volt véleményünk, közre is adtuk, noha nekünk – elméletben – kevesebb izgulnivalónk volt, mint a szenzáció- és sztárhajhász médiumoknak, vesztenivalónk persze akadt, az önbecsülésünk mindenképpen, legfőképpen. Próbáltuk megérteni a célt, hátha akkor sikerül az eszközt is, de nem ment, pedig a szándék nem hibádzott, viszont az is beláttuk, nálunk nem ürülhet ki a felület, nem jelenhet meg üresen a címlap, hiszen a szakmai állásfoglalás kéretlen felhangokat is hordozna, mi pedig nem akartunk csúszkálni sem jobbra, sem balra a politikai fagyos, télvízi talaján. És értetlenkedtünk a szembenálló felek szakmaiatlan felvetésein, a kardcsörtetésen, az erőfitogtatáson, támadáson és ellentámadáson, a pillanatok alatt kiderülő hazugságokon és elhallgatásokon, a nevetségessé tett érveken, s a még nevetségesebb ellenérveken.

Persze reménykedtünk is, bíztunk a józan észben, ha nem is feltétlenül ezen a 93 ezer négyzetkilométeren belüliben, bár azért kellett hozzá némi hazai is, legalábbis belátás, hogy végre elhangozzék a várva-várt bejelentés: megállapodott Magyarország és az Európai Bizottság a magyar médiatörvény módosításában, a magyar kormány az uniós végrehajtó testület által felvetett mind a négy kérdésben Brüsszel számára megfelelő módon fogja megváltoztatni a törvényt.

És így továbbra sem kell félnünk, s azt csinál(hat)juk, mint eddig, azaz, ha kell, a kesztyűt is felvesszük. Sine ira et studio, ahogyan Tacitus vallotta. Harag és részrehajlás nélkül.

Siófoki alkotmányozók - Rogán Antal és Giró-Szász András

Pozsgay Imrét nem láttam Siófokon, persze, ettől még ott lehetett az egyik legfőbb 2011-es alkotmányozó is, hiszen például Giró-Szász András sem képviselő, mégis feltűnt a frakciótagok között.

De persze az alkotmányozás nem csak a megválasztottak privilégiuma, hiszen akár ön is hamarosan alkotmányozhat, kedves olvasó, hiszen napokon belül kérdőívet talál a postaládájában. Tényleg, akar ön alkotmányozni, gondolkodott már ezen?

Abortuszmentes ország a cél, ezt is hallhattuk Siófokon Surján doktortól, és ez szép is, magasztos is, igazi kádéenpés. De persze nem tiltással képzelik el, hanem észérvekkel – még mielőtt az emeszpé megint fellármázná Európát és Amerikát, a médiatörvényhez hasonlóan. Szájer József, az öreg alkotmányozó róka meg arról biztosított mindenkit: egyenesen az európai alapjogi chartát emelnék be az alkotmányba, kifogása ezek után aztán már senkinek sem lehet.

Abszolút rokonszenves szereposztás egyébként, hogy a hazai politikai hadszíntérről már „elemelkedett” Surján és Szájer a sajtó elé kiálló alkotmányfelelős, hiszen az alkotmány az mégis csak az alkotmány, hitelesség, megfontoltság illik mellé. Hogy az embernek egyenesen kedve támadjon alkotmányozni kicsit. Kicsit, mondom, mert azért a nép mégse tudhatja azt olyan jól. Vannak ennek a témának szakértői, hát ezért is kerestem-kutattam, hogy hol van Pozsgay, aki a minap egy lapinterjúban már Sólyom Lászlónak is üzent, hogy miképpen is gondolkodjon az alkotmányozásról.

A régi fideszes onnan ismerszik meg, hogy nem törődik bele, amikor törvénytelen eszközökkel átlépnek rajta. Még akkor sem, ha tulajdon gazdája tekinti semmisnek puszta létét. Mert az ellenzékiségre kárhoztatott évek alatt sem adták fel. Demokraták. Ragaszkodnak a demokratikus értékekhez…

2010 februárjában a Fidesz országos választmánya feloszlatta a nagyatádi városi szervezetet, és újat alapított. Az önkormányzati választásokat a régiek nélkül nyerték az új lista új arcai. Öt városi és egy megyei mandátumról beszélünk.

A régiek, a kisemmizettek nem hagyták a diktátumot annyiban, s azonnal keresetet indítottak a választmány döntése ellen. A hét elején a Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítéletében ki is fejtette: a régi fideszeseknek igazuk van. A Fidesznek kötelező a korábbi állapotokat visszaállítani. Azaz a korábbi alapszervezetet meghagyni az újat pedig feloszlatni. Szokták mondani, mi jár annak, akinek igaza van, de tételezzük fel, hogy ebben az esetben sikerül valós távlatokat nyitni, mondjuk évértékelés helyett.
Mert örülhetünk, Magyarország működik, azaz Magyarországon működik az igazságszolgáltatás. Csak a mérték a kérdés.

Mindenféle, hasonló esetekben korszakosan divattá vált,  verbálisan és nonverbálisan megszokott hazaárulózás nélkül most próbáljuk meg lecsupaszítva nézni a helyzetet:  egy teljesen illegitim Fidesz-csapat önkormányzati választásokat nyert ősszel. Öt nagyatádi képviselői széket jogtalanul birtokolnak, s a megyei közgyűlésben is egyet. Most vagy jöjjön a kiegyezés, hogy a régiek megkapják a koncot, és akkor tényleg tekintsünk el a demokratikus lózungoktól, vagy maradjunk az Ítélőtábla helyesen irányba terelő útjánál, és új választásokat írnak ki a törvénytelen hatalomhoz jutás miatt.

A kétharmadoson túlra is démonizát erőviszonyok között azért van idő, amikor fontos, államszerű működéshez szükséges dilemmák is képesek megfényesíteni a hétköznapokat, még Nagyatádról is. Mert biztosan nem az összehazudott vagyonbevallások, hanem az ilyen, bár kicsinek (lokálisan mindenképp) tűnő döntések mentén erősödik, vagy gyengül tovább még demokráciánk. A hangsúly a még-en van…

Az is igaz persze, hogy az endrédi út is épülhet tovább, Illés hiába sározta össze a cipőjét a markolók elé állva az ősszel. Lehet, hogy az új kormány első fél évében a médiában legtöbbet szereplő kabinettag fenti megjegyzése is csak hasonló „médiaszereplés” volt.

Kiderül hamarosan, mennyivel nő, nő-e egyáltalán a vízdíj a Balaton partján. Mert azt már éppen a DRV-től tudhatjuk, hogy „A gyakran politikai, gazdasági érdekből meghozott, indokolatlan döntések súlyos költségei beépültek a fogyasztóktól kért vízdíjba, s ez az egyik magyarázat arra, hogy a hazai átlagnál miért kerül többe az ivóvíz a Balaton térségében.”

Vagyis a mérhetetlen pazarlást is megfizettette a korábbi vezetés a fogyasztókkal. Sejtettük ezt persze mi már addig is, át se kellett világítani hozzá a céget. Az új éra döntései azonban eleddig minden korábbinál kedvezőbb benyomást kezdenek kialakítani a társaságról.

Útilaput kötöttek a felelősök talpára (már azokéra, akik korábban nem távoztak önszántukból), véget vetettek a különböző támogatásoknak, kedvezményes vízdíjaknak, Tabbal meg egyenesen úgy állapodtak meg, hogy csökkent a díj a tavalyihoz képest. A rendőrségi eljárások még tartanak, a jogi következmények még visszavannak.

Tiszta lap, tiszta víz. Most azonban mérföldkőhöz ért a DRV. A „fogyasztóbarát víziközmű-szolgáltatók akarunk lenni” jelszó szépen hangzik, de a fogyasztók számára mégis csak az a legfontosabb, hogy mennyiért adják a vizet?

Az egész baj azzal kezdődött, hogy az állam szűkítésre fogta magát, gyomorgyűrűt rakott az apparátusra, s a nagy, szorongatott fogyókúrán létrejöttek a megyei kormányhivatalok. Az olvasztótégelyből egyelőre alig hullott ki valaki, de a hivatal hivatalt követelt, mert a megye, mint közigazgatási egység, a legerősebb alapvalamink István király óta - mint azt mindannyian pontosan tudjuk - továbbműködik, csak a helye kérdéses.

Mert a szuperkoncentrált kormányzati nyúlvány kirepítette a madarat az üveges házból. Az új fészekrakáshoz a legjobbnak a régi vármegyeháza épülete jöhetett csak számításba, ahová a pénteki döntés értelmében előbb-utóbb a maradék huszonnégy, vagy kéttucat ember (értsd: kultúrával, kulturális értékeinkkel hivatásszerűen foglalkozó, szakmai képzettséggel, múlttal, jelennel, jövővel rendelkező értelmiségi munkás) mellé 90 társ érkezik megyét alakítani. Ott, azon nyomban, helyben.
Erről megelőző sajtótájékoztatón is tudomást szerezhettünk, s arról is, hogy ideje felsöpörni az eddig  jó ideje kultúrát őrző épületegyüttes udvarát, mert 100 milliót is lehet vele spórolni. Ha lehet, akkor bizony reszkessenek a pofátlanul drága salgópolcok, mert itten eljött az idő.
Minderről az újdonsült fészekrakók - teljes egyetértésben - döntöttek is.

Azt természetesen senki sem meri állítani, hogy a megyei múzeum volt a lehető legjobban, legátláthatóbban, leghatékonyabban működő intézmény, s hogy nem érett meg valamiféle új vonalvezetésre, átgondolásra - hiszen kulturális értékeink is ezt követelnék mindenféle vezetéstől. De valahogy úgy érezzük, ez a főfészekfelhajtás bizony egy olyan beköltözés része, aminek következtében túl könnyen kipotyoghatnak az otthon csicsergő fiókák, mert kakukktojás pottyant közibük.
Még jó, hogy nem páva!
Mert akkor tényleg csak a kétség marad már mellettünk, meg a bú.

Igaz, a Rákóczit ismerők meglepődhetnek, hogy nem az ősszel ismét régi gólvágó önmagát idéző Oláh Lóránt, vagy éppen az utánpótlásból kiemelt tehetségek, Kulcsár Kornél, Balázs Benjámin pakolt össze, s készül Németalföldre, hanem az ősszel csak elvétve szerephez jutó Ukwuoma Egejuru, azaz Godslove kell a hollandoknak. Tanácstalanul vonogatja a vállát a Kóczi-fanatikus, hogyan is nem derült ki a Gödörben, ami a odakint egyből feltűnt: a kiművelt technika, a precizitás, a bámulatos improvizációs képesség.

Sokkal inkább, amit már bemutatkozó mérkőzése ötödik percében kijelentettek a focihoz kicsit is értők: ebből a gyerekből sohasem lesz csatár. Mert futni meglehet tanítani valakit, labdalevételre, sőt fejelni is, de hogy ösztönösen merre induljon, ha nincs nála a labda – nos, ez taníthatatlan. Nem ördöngösség persze, elég csak a hazai futballpusztán rántani egyet a gereblyével, s máris beleakad vagy fél tucat, ebből a célból megfelelő támadó. Ehhez ugyanis nem kell fizikum, sem Puskás-féle technikai tudás, egyszerűen meg kell érteni, miről is szól ez a sportág. Nem bonyolult, nézők milliárdjainak sikerült.

Persze akadnak, akiknek akkor sem megy, ha vért izzadnak érte, akkor pedig pláne, ha nem. Hogy a nigériai ifjúnak ennek ellenére összejött egy komolyabb, a kaposvárihoz mérten minden bizonnyal álomszerződés, azt jelenti, tud valamit. Vagy, hogy nevéből adódóan tényleg szereti valaki odafenn. Az persze már sokkal inkább a honi futball kritikája, hogy a lagosi csatárra Hollandiában nem a kapu előtt, hanem a pult mögött számítanak. Ugyanis egy rádióállomás dj-jeként folytatja karrierjét. Hogy ő lesz a legjobban futballozó holland lemezlovas, még nem biztos. De neki lesz a legtöbb első osztályú profi bajnokija.

Ráadásul neki köszönhetően mostantól sokkal izgalmasabbá válik a hazai átigazolási piac, már nem csak azon kell izgulni, ki, melyik országba igazol, hanem, hogy minek. A nyurga Videoton-hátvéd ír húsüzembe hentesnek? A pápai középpályás Norvégiába halásznak? A paksi csatár Franciaországba atomfizikusnak? Na jó, utóbbira semmi esély…