Schmidt Jenőpártszerűtlen – írta a mérsékelt (értsd: egészen olvasható) jobboldali hetilap a tabi fideszes polgármesterről, amikor „élből” nekirongyolt magasságos Illés államtitkárnak a lulla-endrédi út építésének a leállításakor.
Illés Zoltánt megvezették – konkrétan ezt mondta a tabi városvezető. Merthogy, mint az utólag ki is kiderült, alighanem valóban megvezették.
Van ez így néha, de ilyenkor egy „pártszerű” polgármester süketel. Mert hiszen mondhatta volna azt is, hogy „az államtitkár köztudottan magas felkészültségű és nyilván széles körű tájékozódás előzte meg legendás akcióját”, amikor ugye, mint köztudott, sárba tapadt félcipővel önnön testével állta el a munkagépek útját, mondván: ezen a nyomvonalon út nem épül.
Nem Schmidt nyert, hanem a józan ész, meg az útra évtizedek óta várók.
A tabi polgármester nem kispályázik: nekiment a vízdíjnak és a szemétdíjnak is, azt persze nem tudni, árletörő akciója mennyire lesz tartós. Mondják, olcsó népszerűségre tör, legkésőbb jövőre Tabon is kiderül, mennyi is a szemétszállítás valós költsége, nem takargathatja tovább.
Gombnyomogatós, fejbólogatós polgármesterek helyett mégis inkább pártszerűtleneket, minél többet!
Még szerencse, hogy a magyar foci hosszas mélyrepülése miatt már esztendőkkel ezelőtt megtettem a szükséges intézkedéseket a tévém védelmére, s masszív kovácsoltvas rács óvja a képernyőt, egyúttal visszatart a felesleges hajigálástól. Ennek ellenére majdnem pórul járt a Panasonic, mert kedden este már ott tartottam, kihajítom az erkélyről, csak a teraszra is felhúzott betörővisszatartó külső védelmi vonal akadályozott meg, hogy százezres költségbe verjem magam. Olvasson még
Szerkesztőnk csak nem tud napirendre térni az állampolgári érzések non plus ultrája fölött, hogy a kormányablakon csillogó szemmel bekopogva ott találjunk a kormányt magát. Jó napot, a biztosítási jogviszony lekérdező szolgáltatás érdekelne, mondaná a polgár, mire a kormány uni sonóban bokázva nyitná meg a hetedhét ügyfélkaput, csak tessék, tessék. Semjén anyaságit, Réthelyi térképmásolatot intézne, Orbán pedig méltányossági eljárást indítana egy önkormányzati szabálysértésben.
Indulni készül, innen a szomszédomból, pedig már egészen elviselhető. Megszokni nehéz, megszökni muszáj.
Ha valaki szerencsésebb közösségben él, alkot, vagy gályázik, akkor bele tud kapaszkodni valamibe, ami átlendíti a nehéz pillanatok sűrűjéből a tisztásra, hogy menjen az óra óra, a nap nap után. Szépen, ahogy csillag megy…
Vagy akár valakibe. Aki mindig jókor mosolyog, soha nem bosszant a kérésével, s mindig szívesen találjuk meg, pedig nem is kerestük.
De mi lehet a birkákkal, meg a ludakkal és a tikokkal ott a félkontyolt nádtetős mögött, tizenkét kakaslépésre a csökölyi talpasháztól. Mert a kutya sem vigyázza őket, ők volnának az ésszerűsítés első állati áldozatai. Olvasson még
Norbi egy mai magyar karikatúra. Igen, a Király L.
Azt mondja a hazai karikatúra legmagasabb elismerését a minap átvevő ádándi Nemes Zoltán: hazánkban semmire se becsülik már a karikatúrát, sőt, fölnőtt egy generáció, amelyik már nem is érti.
Dehogynem, kedves Zoli, csakhogy megváltozott a világ (vagy megváltoztatta a szélsőjobb szerint tán nem minden alap nélkül földbe gyalulandó bulvármédia, azon belül is a kereskedelmi televíziózás?) és bár egy sajtó-karikatúra felfogásához valóban komoly erőfeszítésre volna szükség, de szerencsére akad azért, ami ezt helyettesíti és gondolkodásra se nagyon ösztönöz. Itt van ez a mi Norbi gyerekünk, hát persze hogy a miénk, hiszen kaposvári. Ennivaló buksi fej csálé fogakkal, higanymozgással, és hát úgy hörög, mint senki más.
Eh, micsoda szerencse, hogy épp akkor akad egy Szíj Melindánk, amikor BB Évi veszi a bátorságot, hogy mos, főz, takarít, köszöni jól van, s esze ágában sincs törni, zúzni, idegösszeomlani vagy legalább bilincsben elvezettetni magát, esetleg állami gondozásba adni egy gyereket.
Már-már kezdhettünk volna attól tartani, hogy kénytelen lesz Platón-összest felolvasni a celeb-műsorvezető az esti Passzívban, ne adj’ isten össznemzeti áramszünetet kell elrendelni estére a témahiány miatt.
De nem! Itt az újabb amazon, aki megküzd a számára már-már lehetetlennel és felmegy magassarkú cipőben a világot jelentő deszkákra, hogy megkezdhessük a visszaszámlálást, amikor is tíz ujjunkat megnyalva csámcsoghatunk széteső személyisége romjain, az ártatlan gyermekek szívszaggató félresiklásán, mélydepresszión, orrműtéten, fogszabályozáson.
De ha ez nem elég, távkapcsolunk egyet nagyon Lájkolt (L.) Norbira, a Királyra, kérjünk tőle poharunkba sok jeget, lehetőleg dupla whiskey-vel, s fogadunk emelt díjas sms-ben arra, hogy jövőre Joe Cocker térre keresztelhetik a kaposvári Kossuth teret.
Kaposvári színházi pályafutásom pontosan egyidejű az új Csiky Gergely Színházzal. A felújítási korszak előtt még maximum a Diótörőre ülhettem be, a Latinkába pedig nem akartam átmenekülni, így az első igazi idény az Oidipusz királlyal kezdődött. A csillogó-villogó, gyönyörűen felstukkózott, lazábbra bővített nézőtéren.
Bő két évtized alatt sokat koptak az első emlékek, ám annyit nem tudtak amortizálódni, hogy utolérjék az épületet, mely szép lassan maga alá temeti a Jelenséget. Ha minden alkalommal, amikor szóba került, hogy eddig, ne tovább, a felújítás nem tűr halasztást, mert… - nos, ha minden ígéretnél csak százmillót adtak volna, már régen együtt lenne a pénz. És nem csak az a három-négymilliárd, amiről még a szocialisták beszéltek, s melynek hiányát oly sokszor dörgölték Lamperth képviselőasszony orra alá – nem mondhatni, hogy minden jogalap nélkül –, de még a nagyívű hétmilliárdos projekt minden fillérje is rendelkezésre állna. Olvasson még
Ugye eljönnek ma a repülők? Ugye szépek lesznek, mint azelőtt? Ugye lesz majd füst, ami betakar? Ugye nem játszik, aki nem akar?
Vincze Lilla (Siófok) énekelte, ha valaki még emlékszik rá és a megboldogult Napoleon Boulevardra.
Nem gondoltam volna, hogy újra eljönnek a repülők. Mint azelőtt, mármint a rendszerváltás előtt. Behúztuk a nyakunkat, ha meghallottuk a Migeket, mert tudtuk, előbb-utóbb jön a hangrobbanás is, aztán rezegnek az ablakok. A siófoki szabadtérin félbeszakították az előadást, amíg eldübörgött a vasmadár a ruszki pilótával.
Még az Adventben kitárja kapuit Balatonföldvár új temploma. Szép is lesz, fényes is, és állítólag minden vasárnap késő estig nyitva tart. Ilyen Földváron még nem volt. Kerülték eddig a kisvárost a szentélyépítők.
Nem tehetett mást az istenadta nép, egykor Siófokig, újabban Szántódig kellett zarándokolnia, ha valamirevaló templomot akart. Fényeset, energiafalót, ezerszín műanyagba öltözöttet. Hamisítatlan oltárt a fogyasztói világvallásnak. Ahol a klíma is a mantra ritmusára duruzsol, ahol decemberben is érik, babám, a fekete szőlő, és áramvonalas a bevásárlókocsi. Ahol tizenöt méternél kezdődik a hűtőpult, Hollandiából jön a paradicsom, kínai szorgos kezek munkáját hirdeti az akciós rugdalózó. Leheletvékonyan járja át a Fekete-erdei sonkát a tartósítószer, amerikai a mandula. Ahol már ismerős a pékáru felett lengő szagból fakadó talány, ahol sok a hús és kevés a lehetetlen. Bal kéz felől ízfokozó, jobbra vécépapír – hogy legyen hol visszaköszönnie. Bal kéz felől habostorta, jobbra szobabicikli.
