Körvonalazódik a kép: századnyi rendőrrel lesz több a Balaton társadalma a nyárra. Akad, akit a tópartra álmodott egyenruhás létszám megnyugtat, más – aki minden bizonnyal bennfentes, így érti a beosztási rendet – oszt szoroz, és máris kijön neki, hogy ha számításba vesszük azt, hogy a rendőrnek is kell a pihenőidő, s akkor valójában nem is [...]

Jön az ombudsman. Bejelentés nélkül készül meglátogatni a kaposvári börtönt. Arra kíváncsi, hogyan verik az őrök a rabokat.
Mert azok ugye verik, országszerte, állapította meg néhány napja Szabó Máté azt követően, hogy a kaposvári eset napvilágot látott. Súlyos sérülésekkel vittek be egy rabot a kórházba, aztán hamarosan meg is halt.
A húszéves jogállam szégyene a börtönök falain [...]

Ha én élsportoló lennék, hazamennék, bebújnék az ágyba és a fejemre húznám a paplant. Még véletlenül se mennék szórakozóhely közelébe, a kutyasétáltatástól pedig egyszerűen kirázna a hideg. Belátnám, hogy a Kárpát-medencében nem kifizetődő élsportolni, menjek inkább más pályára, hagyjanak ezután békésen cipőfelsőrészt készíteni. Ott legfeljebb csak magamat bökhetem meg, s nem mások szúrnak.

Nem esik ám ez jól nekem sem. Hiszen annyi szépség van ebben a nemzetben, a keserűségben és küzdelemben fogant élni akarása a legszebb (ki akarna persze meghalni), oly sok viszály közt, a rabigát megszenvedve, vérzivataros századok után is itt vagyunk, és termeljük a szürkeállományt. Miért barmolunk el akkor konzekvensen mindent? Szürkemarhakór.

Nyugalmat kellene erőltetni, másról kellene szólnia a szavaknak, de párhuzamosan kavarognak az örvények: egy megtört, fájdalmasan lassú a mélybe indul búcsúzni, és egy sokkal gyorsabb, dicstelen, fénytelen, egy túlságosan realisztikus a mi világunkba tör elő, az élőkébe. Lejjebb, mint gondolnánk.